26.túra(2012. április 15., vasárnap):
Alsórákos- Alsórákosi bazaltoszlopok- Tepő hegy- Olt völgye- Felsőrákosi szénfejtés
Résztvevők száma: 18
Alsórákos: értékeink tárháza
Alsórákos nevével tavaly tele volt a sajtó: a faluban magasra csaptak az indulatok a népes roma közösség egyes tagjainak folyamatos garázdaságai miatt, a helyzetet csak a kivezényelt zsandároknak sikerült némiképp, a szóbeszéd szerint eléggé felszínes módon rendezni. Egy csapat zsandár ma is naponta járőrőzik a településen.
Ha egy pillantást vetünk Erdély nemzetiségi térképére, láthatjuk, hogy Alsórákos szó szerint a „végeken” van, a község mintegy magyar félsziget ugrik ki Székelyföldből: a szomszédos közigazgatási egységekben, egy kivételével, már nem a magyarokat jelző piros szín a domináns.
Barót felől vonattal lehet megközelíteni, Ágostonfalva ütött- kopott vonatállomásától negyedóra az út az Olt völgyén, a szorosban földút is vezet a folyó mindkét partján, melyek közül egyik még a Google térképen is be van jelölve, mint a 131C jelzésű megyei út, autóval azonban nem tanácsos erre járni.
Magyarországiak mesélték pár éve, hogy ehhez igazodtak, mikor éjszaka Barót fele tartottak, aztán egy adott pillanatban azt hitték a világ végére értek. Kis híja volt, hogy mindenestől ott ne süppedjenek. Az állapotok azóta se változtak, pedig ez az út Erdővidék számára kijáró lehetne a „világot” jelentő E60-as nemzetközi útra, ha járható lenne.
Alsórákosra érve, az állomáson régi idők emlékeit fedezhetjük fel: épületének falán magasságjegy jelzi, hogy pontosan 465, 559 méterrel vagyunk a „tenger fölött”. A tábla még a monarchia idejéből maradhatott itt, hiszen a faluban nem volt „kicsi magyar világ”. Műemlék jellege vitathatatlan, mint bármely tábláé, mely állni tudta az idők viharait.
Az állomás mellett a főúton szembeötlő a turistákat román és angol nyelven eligazító tábla, már csak azért is, mert településeinken nemigazán látni hasonlót. A turizmust, mint gazdasági potenciált gyakran emlegetjük, de értékeink népszerűsítéséért még egy táblával sem járulunk hozza. Alsórákos példát mutat, igaz, van is mit mutatnia általa: a természeti látványosságok szinte egymást érve sorakoznak a környéken.
Elég, ha megemlítjük a természetvédelmi területté nyilvánított bazaltoszlopokat, a vulkáni krátert és a vulkáni dugót, a smaragdzöld színű, kanadai tájakat idéző bányatavat, vagy a 820 méter magas Tepő magaslatát a várromokkal, ahonnan tiszta időben a Kárpátok messzi vonulatai is felfedezhetőek.
Alsórákoson még sok különlegesség van: utcanévtáblák három nyelven,–egyik utca Nyírő József nevét viseli, az író 1931-ben ide vonult vissza gazdálkodni,–temető a halottak lábához helyezett gombosfákkal, a Szabadság Napja vagy Kicsipünkösd, mely nagy ünnep a faluban és még sorolhatnánk. A központban ott van a Sükösd- Bethlen féle kastély is, arra várva, hogy valamilyen rendeltetést adjon neki Alsórákos népe.
Azon falu népe, mely minden gazdagsága, különlegessége ellenére is egyelőre csak konfliktusairól hallat, a lejtőn lefele csúszásról, melyet megállíthatatlannak vélnek: ha több figyelmet fordítanánk rájuk, Székelyföld eme „leválni” készülő kis félszigetére, talán még megállítható lenne az ismeretlen fele való sodródás, az elszakadás. Ők készek ragaszkodni a piros színhez, értékeinkhez, mindahhoz ami a szülőföldön elképzelt magyar jövőt jelentheti.
Böjte Ferenc
